Szent László az egyházi hagyományban

 Szöveggyûjtemény a régi magyar irodalom történetéhez  

 forrás : SULINET

1. Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségébõl. Kétségtelen édesatyja a nevezetes elsõ Béla, a hírneves András király öccseura; alkotóereje szorgalmából azon években, midõn uralkodott, az állam, sõt az egész Pannónia annyira rendezetten s meggyarapodva virágzott, hogy boldog István király ideje óta törvények, szabadság és bõség tekintetében soha még ily csodálatosan nem csillogott. Minden korábbi állapotánál gazdagabban Magyarország azidétt kezdte szabadságának fejét a bõség telt szaruival az egekig emelni, s gazdagságában, rangban és dicsõségben szinte valamennyi vidéket legyõzni. Magnus, a dicsõséges király volt az õ vértestvére: ezt Gézának nevezte népe; vallásos és katolikus férfiú teljességre, kit tisztes erkölcsei és jeles cselekedetei olyannyira ékesítették, hogy ha közte és Salamon király között nem keletkezett volna testvérviszály, a szentség érdemével és dicsõségével kitüntetve már régóta nyilvánvalóan fényeskedne.

2. Így hát László király, a Boldog, akár a csillagok közül támadt új csillag, testi-lelki alkatával már születésekor Isten kegyelmének szándékát (Róm. 4,5) nyilvánította, s már csecsemõként megmutatta, milyen király lesz valaha. Kétségtelen gondviselése a Teremtõnek – kirõl írják, hogy szebb az emberek fiainál (Zsolt. 44,3), és nincs határa bölcsességének (vö. Zsolt. 146, 5) –, hogy önnön hasonlatosságára mûve jó reményû helytartójául állította, s eljövendõ méltósága fundamentumát úgy alkotta, hogy mindjárt alkatában testi és szellemi szépségére kiválasztott fiúnak nyilvánítsa, ki azért jött e világra hogy e szerepet felnõttként is eljátszhassa. Imigyen a kegyelem emez elsõ ajándékaival született, a neve pedig László lett, s úgy látszik, kiváltképpen az eljövendõk elõérzetében adták neki e nevet. Mert ha nevének etimológiájával enyelgünk, „Ladislaus” a népeknek istenadta dicsõségét jelenti. „Laosz”-t ugyanis „nép”-nek fordítják, „doszisz” pedig: „adó” vagy „adott”, illetve „adás”. Nevének elsõ szótagja pedig szótagtoldással: „dicsõség”. Hiszen dicsõség adatott a népeknek, mert valóban dicsérendõ a nép, és boldog a nemzet, melybõl ilyen fejedelem támadt, és hírnévben sütkérezik, amiért ilyen Istentõl rendelt irányító látogatta meg.

3. Megnõtt tehát a gyermek, a korát megelõzõen osztályrészül kapott érdemekkel kiemelkedett, a gyarapodásban erényrõl erényre haladva – miután az erény elsõ fokára hágott –, az igaz Isten ismeretében a keresztény hit rendkívüli tisztelõje lett, Krisztusnak szolgálni lelke tiszta vonzalmával igen buzgón törekedett. Megvilágosította ugyanis a Szentlélek kegyelme: a rámosolygó s hízelgõ világi dicsõséget esendõnek és átmenetinek vélte, az igazságot szomjúhozta és éhezte (vö. Máté 5,6), hogy az örök hazában szerencsésen eljusson. Mert ámbár a világ virágjában ragyogott rá, mégis elhervadt az õ szívében; csak az a vágy vonta kínpadra: bár õ maga is Isten gyermekei közé jutna (vö. János 1,12). Ennek okáért halandó testében már nem is õ maga élt, hanem benne a helyes, igazi, katolikus hit, amely Krisztus Jézuson alapszik, a próféták és pátriárkák szívében gyökeredzik, az apostolok hirdetik, s ezt dédelgette hûségesen egész lelkében. S erre a kedves fundamentumra aranyból, ezüstbõl és drágakövekbõl építette (vö. 1Kor. 3,12) az apostol szerint a mindenható Isten hajlékát (vö. Ef. 2,22), s a Szentlélek szentélyét. Mert bõkezû volt az ínségben, nagy türelmû a tûrésben, derûs király a kegyességben, a kegyelem ajándékaival teljességben, az igazság gondozója, a szemérem pártfogója, meggyötörtek vigasza, elnyomottak támasza, árvák megkönyörülõje, gyöngék gyöngéd gyámszülõje, a nyomorultak s nincstelen szükségét bensõséges irgalommal gazdagon orvosolta. Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erõs volt a keze, tetszetõs a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára. Ám mikor látta, hogy kitüntetõ javakkal dicsekedhet, nem fuvalkodott fel gõgjében, nem foglalta el mások jogait ármányosan vagy erõszakkal, hanem a kapott jótéteményekért köteles hálát adva annak, aki megelõzõ érdemek nélkül szokta osztogatni a javakat, valahányat észrevett magában, Isten tiszteletének szentelte.

4. Közben a Teremtõ csodálatos gondviselésébõl – hogy ekkora ékesség lappangva ne rejtezzék, ne pihenjen tétlenül ekkora erényesség, különösképpen a magyar népben, amely újhitû lévén még mindig nagyon is rászorult a bölcs irányításra – eljött az alkalmas idõ, hogy Isten választottját egyrészt megmutassa, másrészt népét ilyen pártfogó erényével védelmezze és példájával oktassa. Így hát az Istentõl választott fejedelem elõbb a hercegség tisztét töltötte be igen vallásosan, majd az országra veszélyes elemeken s királyukon, Salamonon diadalmaskodott (ám õk a gonoszsággal mégsem hagytak fel, csak mikor Salamon király börtönbe került), a fõemberek s egész Magyarország egyetértésével (boldog ország, ahol a jóravalókat ilyen ember vezérli!), anélkül, hogy hatalomra vagy rangra tört volna, anélkül hogy akármilyen világi vagyonra vágyakozott volna, átvette az ország kormányzását. Mikor ugyanis tetszésén múlott, hogy a királyi méltóságot isteni végzésbõl magának tulajdonítsa, nem igyekezett sem felkenekedni, sem királlyá koronáztatni magát: a királyi jelvényeket tisztelettel maga elõtt vitetve nem azért töltötte be a királyi méltóság feladatát, hogy az elsõ legyen, hanem hogy hasznos legyen.

Mikor pedig a királyi méltóság feladatát méltó módon elvállalta, szavakkal nem lehet kifejteni, mennyire s miképpen látta el. Mert nem hajlott szíve a felé áramló gazdagságra (vö. Zsolt. 61,11) vagy más földi javakra: lelke mélyén mindig az örök jóra gondolt, arra vágyott kielégíthetetlen kívánsággal, azt kutatta, szüntelen nagylelkû munkálkodással. Hiszen nem kételkedett, hogy minden, ami számára kívánatos: Isten, s minden lelki erénye az õ felségére irányult; megõrizte a királyi méltóságot, kinek-kinek megadta a magáét, Istent magáért szerette, a világi hívságokat Isten kedvéért. Hûséges és odaadó volt tehát a Teremtõhöz fogadalmakban és felajánlásokban, jóakaratú a népével, bõkezû a külföldiekkel, adakozott az alattvalóknak, irgalmazott a megkínzottaknak, s az elnyomottak hatalmas megszabadítója volt. Jóságos hát indulatában, megfontolt a tanácskozásban, igazmondó a beszédben, állhatatos az ígéretben, igazságos az ítéletben, derûs a korholásban, s az ítéletek mérlegelésekor nem annyira ítélni félt, mint megítéltetni: úgy hitte, õt magát inkább fenyegeti rettenetes ítélet, mint azokat, akiket õ ítélt meg. Ezért az igazság szigorát az irgalom szelídségével mérsékelve olyannak mutatkozott, hogy alattvalói inkább szerették, mint félték. Mert az ország kormányzása néki nemcsak rangot adott: gondot is. Nem a maga, hanem – az apostol szerint – Jézus Krisztus javát kereste (vö. Fil. 2,21) kesergés nélkül. Ezért a tények s elnevezésük sajátságai miatt mintegy nevét változtatva, minden népe kegyes királynak hívta.

5. Ámbár a kegyes királyt az alázatosság páncélja védte, hatalmas volt kegyessége, legkivált mégis bõkezûsége. Mindahány királyi egyházat s kolostort – akár õ, akár más alapította – adományokkal gazdagította, ezért méltán mesél adományiról a magyarok egész egyháza (vö. Sirák 31,11). Két püspökséget szervezett, s királyi bõkezûséggel berendezett. Nagy és adakozó volt ugyanis dicsõséges neve szerint. Folytonosan böjtölt és imádkozott, népe bûneiért zokogott, s szíve oltárán önmagát ajánlotta fel Istennek: eleven áldozatot. Ha pedig úgy esett, hogy éjszaka virrasztással és hosszas imádkozással kifárasztotta magát, nem kívánt puha párnát, hanem a templomok csarnokában pihent meg egy órácskát. Egy éjszaka szokása szerint a váradi kolostorba ment imádkozni. Történt pedig, mialatt az imádságba hosszasan belemélyedt, hogy inasa, aki odakünn egymaga várta, a hosszú idõt elunva felkelt és bepillantott, s meglátta, hogy ura megdicsõült testtel csudálatosan a levegõbe emelkedett. Ó, valóban szent férfi, húsból alkottatott, s nem húzta le a hús terhe: az érdemek kiváltsága az égi lakók közösségébe emelte.

6. Ezután besenyõ zsiványok törtek be Magyarországra, és férfiakat, nõket hurcoltak onnan rabságba. Seregével üldözvén õket a király nagy pusztaságba jutott, s nem volt mit enniük. S míg a sereget az éhség kísértette, õ eltávolodott tõlük, imádkozva földre borult, és Isten irgalmáért könyörgött, hogy aki egykoron Izrael fiait mannaesõvel táplálta (vö. 2Mózes 16,13–15), ne engedje a keresztény népet éhségtõl, koplalástól elpusztulni. Mikor pedig imájából felkelve visszaindult, íme szarvas- és marhanyáj ballagott vele szemben, s vadságát levetkezve, a királlyal együtt vonult a sereg közepébe. Szedett tehát ki-ki az állatokból annyit, amennyire szüksége volt (vö. 2Mózes 16,16), dicsérve és dicsõítve szentségében Istent, aki így megkönyörült rajtuk. Megjelenik Isten az õ választottainak, hogy a jó ügy szolgálatára irányítsa indulatukat.

Mikor Istennek e választott szolgája azon gondolkodott, hogy minden erejével Istennek tetszõt cselekedjen, mennyei sugallatra elsõsorban az ötlött eszébe, hogy a szentek testét – akiket a világegyetem alkotója megtisztelni méltóztatott azzal, hogy kebelébe fogadta – ne engedje tovább a porban feküdni. Imigyen a pápa parancsát kieszközölve felemeltette a szent testeket: mármint Boldog István királyét, aki elsõnek mutatta meg az örök üdvösség (Zsid. 5,9) útját a magyaroknak; fiáét, Szent Imréét, ki a király egyetlen fia volt, s azért könyörgött, hogy mennyei sugallat tárja fel, mit fogadna el Isten tõle a legszívesebben, s mikor azt a választ kapta, hogy Istennek legkedvesebb a szüzesség, a házasság akaratával és trónutódok reményével ellentétben szüzességi fogadalmat tett; továbbá Szent Gellért vértanú, Boldog András és Benedek testét avattatta csodálatosan szentté.

7. Ez idõben tehát, látva, hogy óhajára sorsában az isteni szeretet jelei nyilvánulnak meg körülötte, azon kezdett gondosan elmélkedni, milyen kegyes, milyen egyedülálló, milyen Istennek igen kedves dologgal viszonozza a jók forrásának annyi jóságát.

Elhatározta tehát, hogy Jeruzsálembe megy, s ott, ha kell meghal Krisztusért, aki Isten dicsõségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid. 1,3), s nem habozott vállalni a legkegyetlenebb kereszthalált az emberek megváltására. Minthogy pedig Szent László híre s a király neve széltében-hosszában elterjedt, a frankok, lotaringok és alemánok fejedelmei ugyanarra a zarándokútra vállalkoztak, kérték Lászlót, a kegyes királyt, legyen vezére s irányítója nekik maguknak s alattvalóiknak. De mielõtt ...

(Megfogadta, hogy Jeruzsálembe megy, hogy ahol a mi urunk Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, õ a maga vérével Krisztus keresztjének ellenségeivel küzdjön. A frankok, lotaringok és alemanok fejedelmei, akik az Úr seregével ugyanoda igyekeztek, mind egyformán, egyhangúlag méltón méltó vezérükké és irányítójukká választották. Elõbb azonban, mintsem Franciaországból és Németországból s a többi nyugati vidékrõl az Úr seregei ...)

... Magyarországra érkeztek volna, a kegyes király királysága szorongató szükségét orvoslandó a csehek elleni hadjáratra utazott, itt tisztességgel helyreállította a békét, s mikor már a visszatérésre gondolt, váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már teljesen elhagyta: összehívta az ország fõembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván az oly kegyes király halálán jajveszékelõ tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az oltáriszentséget, amelyben híven hitt, amelyet egész szívével szeretett (vö. Máté 22,37), s amelyet az erények teljességével keresett, boldogan tért meg az Úrhoz. Így veszett el az egy László királyban a Krisztus szentségére felesküdött lovagok minden reménysége. Siratta az egyetemes magyarság, a papság és a nép, együtt a gazdag és a szegény (Zsolt. 48,3), a gyászoló ifjak és szûzek (Zsolt. 148,12), sötét ruhában, három éven át nem táncoltak, ...

... és mindenféle hangszer elnémult a gyász ideje alatt.

(és mindenféle zenész és csábos csalogányhang elnémult a gyász idején túl.)

8. Míglen a hívek a nyári napok hõsége s a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az õ meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelebb), egy fogadóhoz értek, ahol a fáradtságtól és a szomorúságtól elaludtak. Miután elnyomta õket az álom, a kocsi, amelyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerõ nélkül ...

(8. Miközben pedig hívei testét Váradra vitték, a fáradtságtól és a gyásztól elcsigázva elaludtak. S mivel álomba merülvén a kelleténél hosszabban idõztek, a kocsi, amelyre testét helyezték, mindenféle állati vonóerõ és segítség nélkül ...)

magától indult Váradra a helyes úton. Felébredvén nem találták a kocsit, és vigasztalhatatlanul futkoztak szerte a vidéken, amíg meg nem találták a Várad felé magától futó szekeret, s a ráhelyezett szent testet. Látván hát a csodát, hogy tudniillik a boldog hitvalló testét isteni erõ viszi ama helyre, ahová temetkezését maga választotta, ...

... hálát adva annak, aki félelmetes az õ szent helyén (Zsolt. 67,36), útjukat minden habozás nélkül Várad felé vették.

(...Istennek hálát adva Istent dicsõítették.)

9. Miután tehát megérkeztek a mondott városhoz, s az emberek a tisztesség adóját leróva ...

(9. Mikor pedig az emberek nagy tömegben, hogy a tisztesség adóját leróják,)

... részt vettek temetésén, valaki a körülállók közül azt mondotta, hogy a test bûzlik, noha mindenki más édes illatot érzett. Legott hátracsavarodott annak az álla, és nem tudta visszatekerni. Látta, hogy isteni bosszú büntette meg, s nyomorultan jajgatva kiáltozott: „Vétettem Isten szentje ellen!” Szent László sírjánál földre borulva könyörgött az õ irgalmasságához, hogy meggyógyítsa. Erre leszakadt álla bõre és húsa, amely a hátához ragadt, és visszanyerte épségét, de állán a szakadt bõr sebhelye megkeményedett. Büntetve s gyógyítva mutatta meg tehát Isten, hogy egyaránt kell õt félni és szeretni. Isten szem elõtt tartva a szentté avatáshoz szükséges eljárást, míg választottjainak szétosztja magát, e választottját magához alakította s királyi méltósággal magasította fel; miként a földi helytartóságot is rábízta, az égi királyságban is uralkodótársnak választotta, s megajándékozta azzal, hogy mindenkinek, aki hozzá, Lászlóhoz fohászkodik, isteni beleegyezését közvetítse. Vakoknak látását (Lukács 4,19), siketeknek hallását, némáknak beszédét, sántáknak járását (vö. Lukács 7,22), s mint a szükség napjaiban egyetlen mentség (Zsolt. 9,10), a szorongatottaknak a védelem vigaszát nyújtja.

László szentségének hírét hallva egy szegény szûz jött a sírhoz, és kiérdemelte, hogy elvesztett látását visszanyerje; visszakapván testi épségét, akkora lelki jámborság ejtette hatalmába, hogy azt hitték, isteni szellem látogatta meg. Egy nemes leányt pedig, aki megfosztatott szeme világától, és a testi orvosságban minden reményét elvesztette, szülei az õ sírjánál hagytak: s õ beteg szemét hallatlan módon egészségesre cserélte. Mert midõn kínos fájdalmát s meghibásodott testrészét siratva a leány letörölte patakzó könnyeit, kezébe estek bizonyos gömb alakú, szem formájú, vérrel teljesen megalvadt húsdarabok. A leány kiáltozott, mert azt hitte, elveszítette szemgolyóit, s a megdöbbent nép összefutott, hogy lássa, mi történt: látják õt s a kiütött húsgömböket kezében, amint a csodálkozóknak mutatja, s õ csodálkozva új, látó szemmel bámul rájuk. A némákról, siketekrõl és sántákról pedig, akik László érdemébõl gyógyultak meg, az örömök közepette az esetek közönségessége s a megszokott csodás képességek miatt ne is beszéljünk, inkább a szokatlanokat meséljük el.

10. Egy vitéz nyomasztó szükségében ezüst ivócsészéjét, melyet apjának a kegyes király adományozott, egy ispánnak eladásra kínálta, de az ispán a kapzsiság szenvedélyében azt hazudta, hogy éppen tõle lopta. István király, Kálmán fia, Valter, váradi püspököt bízta meg, hogy ezt a pert törvényes eljárással folytassa le. A püspök nagy bizonyossággal bízva a boldog király érdemeiben, olyan bírósági ítéletet hozott, hogy tegyék a csészét Szent László király sírjára: bizonyítsa be az Úr, ki érdemli meg kettejük közül igazság szerint. Az ispán pedig maga felõl nagy reménységben lépett a sírhoz, hogy megragadja a csészét: mint egy halott zuhant le nyomban, és súlyos kábulatában sem a csészét nem tudta megragadni, sem a földrõl nem tudott felkelni.

11. Míg tehát a világegyetem alkotója ilyen nagy csodákkal nyilvánította ki, hogy a szent király isteni erõben részesül, az Úr 1192. évében szent teste dicsõségesen szentté avattatott. ...

... A természet nemzõje kétségtelenül úgy kötelezte le jóságának a természetet, hogy láthatóan semmit se tagadjon meg tõle, amit az isteni jámborság jóváhagyandónak jelezne. Több vak jött ugyanis Szent László király sírjához, és segítségéhez fohászkodván, csudálatosan megvilágosodott.

Sánták és némák, siketek és bénák, kik régóta nyögték különféle szenvedések kínját, megszabadultak betegségüktõl, ha nevét segítségül hívták. Egy fiú, akinek nem volt se keze, se lába, éppen szentté avatásának órájában nyerte vissza épségét.

(... Akkor tehát a fenti okokból a természeti törvények megváltoztak, s a jelenségek megfordítható rendben járták a szabályostól eltérõ utat. Több vakot ugyanis Boldog László király érdemei világosítottak meg, mert lehullott szemükrõl a hályog, mint a pikkely: látták ezt a szerzetesek, akik tanúságot is tettek. Soknak eloldódott nyelvérõl a bilincs, s elnyerte a helyes beszéd képességét.

Sánták, bénák, kik régóta nyögték különféle szenvedések kínját, sírjához járultak, segítségért fohászkodtak és meggyógyultak. Egyesek nyomorúságukban folyamodtak a kegyes hitvallóhoz, s elnyerték a kívánt javakat. És éppen a szentté avatás órájában egy fiú, akinek keze s lába helyén – minthogy csontjai teljesen hiányoztak – dagadt hústömeg himbálódzott, a szent érdemébõl tökéletesen visszanyerte lába s keze épségét: csont nõtt tagjaiba.)

Ugyanebben az órában ...

(A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslõ...)

... fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová szent testét helyezték, s miközben nagy tömeg gyûlt össze a kolostor elõtt, majdnem két teljes órán át vöröslött átható fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták. Továbbá egy leprás, útban az ünnepségre, az õ érdemének közbenjárásával megtisztult. ...

Gyógyítójának, a szent királynak lerótta dicséretét és háláját. Különféle emberek még ma is megszabadulnak betegségüktõl, ha Szent László király nevéhez fohászkodnak, mert kérésüket teljesíti a mi urunk, Jézus Krisztus, akié a tisztelet és a dicsõség mindörökké. Ámen.

(... Majd 1204-ben, június elsején, pünkösd napján, miközben a kanonokok imádkoztak s az elsõ órai misét mondták, Boldog László sírjánál meggyógyult egy asszony, akinek keze-karja melléhez tapadt. De Magyarország sok más távol esõ részén, s a környezõ vidékeken is rengeteg csodát és számos jót tett az õ pártfogásáért fohászkodó híveivel: azért nem írtuk le mindet ebben a könyvben, hogy az olvasók ne utálják meg az unalmas terjengõsséget. A fentieket pedig azért írtuk, hogy hallgatói és olvasói úgy vonuljanak át a földi javakon a kegyes László közben járására, hogy az örök örömök következzenek utána. Teljesítse a mi urunk, Jézus Krisztus, aki az Atyaistennel és a Szentlélekkel él és uralkodik mint Isten mindörökké. Ámen.)

Szöveggyûjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor.
Szerkesztette: Madas Edit. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992, 59–64.
Fordította Kurcz Ágnes

 

Az idézett szövegrészt  a SULINET  Árpád-kori történelem című oldaláról kölcsönözetm

            vissza